Kellemes októberi csütörtök este volt.A vizes utcán egy fekete '51-es Ford Thunderbird közeledett és állt meg a Norwich Street-i társasház előtt.Egy jóképű magas férfi szált ki belőle.John Knight-nak hívták.
Elegáns hosszú fekete szövetkabátot viselt és a cipőin csak úgy csillogtak az utcai lámpák sárga fényei.Mindig is adott a megjelenésre.Az apja mondogatta neki, hogy a megjelenés és az első benyomás a legfontosabb, mert lehetsz te egy utosló csvargó de ha elegáns öltözetben határozottan lépsz be valahova akkor az összes tekintet rád szegeződik majd és mindenki tisztelettel közeledik feléd.Ez volt az egyetlen dolog amit az öregtől megtanult.Egy megfáradt rendőr volt az apja aki mindig is szeretett volna magasabb rangot kapni és elérni hogy egyszer felé is mutasson valaki egy kis tiszteletet.
John Knight körülnézett majd határozott léptekkel elindult a bejárat felé.Cipője kopogása visszhangzott a házak között.A lépcsőház is csendes volt, gyanusan csendes.Olyan volt mintha a lakások teljesen üresek lennének vagy a bentlakók félelmükben csendben várnák hogy a veszély elmúljon.Egy hang sem szűrődött ki sehonnan.John egyre idegesebb lett.Tudta hogy jó helyen jár.Nem csak azért mert a nyomok is idevezettek.Egyszerűen érezte.
Ahogy lépkedett felfelé a lépcsőn a zakója alatt a pisztolytáskában lapuló 44-es magnum mindig finoman nekicsapódott a bordáinak.Ez volt az egyetlen dolog ami ilyenkor megnyugtatta.Olyan volt mintha a háta mögött álva valaki veregetné a vállát ezzel tudatva hogy mindig vigyáz rá és mindig tettre kész ha szükség van rá.
Lassan felért a második emeletre és megállt a 23-as számú ajtó előtt.Sóhajtott egyet majd kopogás nélkül lenyomta a kilincset.Az ajtó nyitva volt.Lassan belépett az előszobába.Egy egyszerű polgári lakás volt 2 szobával és egy konyhával.Nem érezte idegennek a helyet hiszen az ilyen lakások mind egyformák és ő is ilyenben nőtt fel.Hátul az egyik szobából fény szűrődött ki.Jobb kezét a kabátja alá csúsztatta és finoman a pisztolyra tette.Lassan lépkedett, a szive egyre hevesebben vert.Imádta ezt azt érzést, olyan volt ez számára mint a drog.Ezért is nem bírta abbahagyni ezt a munkát.
Finoman meglökte az ajtót ami hangos nyikorgás kiséretében a szeme elé tárta a szoba tartalmát.Üres volt.
Csak a csupasz bútorok egy rádió és egy bárpult állt a szobában.
John nem könnyebbült meg.Sőt ideges lett mert úgy tünt hogy a szimata most az egyszer mégis cserben hagyta és vagy rossz helyen jár vagy már lekésett valamiről.Csalódottan a bárpulthoz lépett és beleszagolt az egyik kristályüvegbe.Johnny Walker volt benne.Legalább ez bejött gondolta magában majd félig töltötte az egyik nehéz és vastag whiskyspoharat.
Amikor a szájához emelte hangokat hallott a háta mögül.Finom selyemruha halk susogása volt és tűsarkak éles kopogása.Ahogy a hangok erősödtek úgy erősödött az illat is ami ezt a csodálatos jelenséget kisérte.Chanel parfüm volt.John azonnal felismerte.
Mikor az újdonsült látogató megállt a háta mögött John az asztalra csúsztatta a poharat és lassan megfordult.
Tágra nyílt szemekkel nézett a nőre.Elegáns bokáig érő vörös selyemruhát és barna szőrmebundát viselt.Széles karimájú kalapja árnyékából csak a fél arca látszódott és azok a lángoló vörös fürtök amik olyan finoman hullottak a nő vállaira szinte lángra gyújtották a levegőt a szobában.
John zavarban volt pedig nagy nőcsábász hírében állt.De most egy szó sem jött ki a torkán.A nő levette a kalapját és egy lépessél közelebb lépett a megrökönyödött detektívhez.
- Nem ismersz meg kedves?
Jonh nyelt egyet, erőt vett magán és magabiztosan visszakérdezett:
- Netán kellene hogy ismerjem önt hölgyem?
A nő idegesen felnevetett.
- Nézz meg jobban te rohadék! -felelte és még egy lépéssel közelebb lépett Johnhoz.
- Amanda??? -kérdezett vissza meglepetten.
- De hisz te.....
- Igen elköltöztem!De most újra visszajöttem drágám! -felelte gúnyosan.
Johnban előtörtek az emlékek.Sok nővel volt már dolga ezért néha már összefolytak az események és az arcok.De most már tökéletesen emlékezett Amandára.3 évvel ezelőtt mutatta be őket egymásnak egy közös barátjuk.Viszonyuk nem tartott sokáig mert Amanda enyhén szólva őrült volt.Egyre többet követelt Johntól minden téren és egyre jobban a hatalmába akarta keríteni a született agglegény nőfalót.John nem is bírta sokáig.Mivel Amanda nem akarta megérteni hogy Johnnak elege van belőle, elintézte a munkahelyén hogy Amandát egy nagyon távoli városba helyezzék át.Akkor a lány feladta és elment, de megfenyegette Johnt hogy egyszer még visszatér és bosszút áll mindenért.
- Mi a fenét keresel itt Amanda? -kérdezte idegesen.
- Tényleg nem jöttél még rá te nyomozók gyöngye?!Képzelj el fekete parókában és napszemüvegben.Én voltam az a Mrs.Palmer aki felbérelt téged hogy busás fizettség ellenében keresd meg az elveszett férjét!
John már mindent értett.Kicsit sértette is a büszkeségét hogy nem jött rá hogy ez az egész csak egy csapda.
- És most mit akarsz? Meg fogsz ölni? - kérdezte nevetve.
- Igen! - felelte határozottan Amanda és ezzel előhúzott a bundája alól egy 38-as Smith&Wessont és szó nélkül elsütötte hatszor egymás után.
Elegáns hosszú fekete szövetkabátot viselt és a cipőin csak úgy csillogtak az utcai lámpák sárga fényei.Mindig is adott a megjelenésre.Az apja mondogatta neki, hogy a megjelenés és az első benyomás a legfontosabb, mert lehetsz te egy utosló csvargó de ha elegáns öltözetben határozottan lépsz be valahova akkor az összes tekintet rád szegeződik majd és mindenki tisztelettel közeledik feléd.Ez volt az egyetlen dolog amit az öregtől megtanult.Egy megfáradt rendőr volt az apja aki mindig is szeretett volna magasabb rangot kapni és elérni hogy egyszer felé is mutasson valaki egy kis tiszteletet.
John Knight körülnézett majd határozott léptekkel elindult a bejárat felé.Cipője kopogása visszhangzott a házak között.A lépcsőház is csendes volt, gyanusan csendes.Olyan volt mintha a lakások teljesen üresek lennének vagy a bentlakók félelmükben csendben várnák hogy a veszély elmúljon.Egy hang sem szűrődött ki sehonnan.John egyre idegesebb lett.Tudta hogy jó helyen jár.Nem csak azért mert a nyomok is idevezettek.Egyszerűen érezte.
Ahogy lépkedett felfelé a lépcsőn a zakója alatt a pisztolytáskában lapuló 44-es magnum mindig finoman nekicsapódott a bordáinak.Ez volt az egyetlen dolog ami ilyenkor megnyugtatta.Olyan volt mintha a háta mögött álva valaki veregetné a vállát ezzel tudatva hogy mindig vigyáz rá és mindig tettre kész ha szükség van rá.
Lassan felért a második emeletre és megállt a 23-as számú ajtó előtt.Sóhajtott egyet majd kopogás nélkül lenyomta a kilincset.Az ajtó nyitva volt.Lassan belépett az előszobába.Egy egyszerű polgári lakás volt 2 szobával és egy konyhával.Nem érezte idegennek a helyet hiszen az ilyen lakások mind egyformák és ő is ilyenben nőtt fel.Hátul az egyik szobából fény szűrődött ki.Jobb kezét a kabátja alá csúsztatta és finoman a pisztolyra tette.Lassan lépkedett, a szive egyre hevesebben vert.Imádta ezt azt érzést, olyan volt ez számára mint a drog.Ezért is nem bírta abbahagyni ezt a munkát.
Finoman meglökte az ajtót ami hangos nyikorgás kiséretében a szeme elé tárta a szoba tartalmát.Üres volt.
Csak a csupasz bútorok egy rádió és egy bárpult állt a szobában.
John nem könnyebbült meg.Sőt ideges lett mert úgy tünt hogy a szimata most az egyszer mégis cserben hagyta és vagy rossz helyen jár vagy már lekésett valamiről.Csalódottan a bárpulthoz lépett és beleszagolt az egyik kristályüvegbe.Johnny Walker volt benne.Legalább ez bejött gondolta magában majd félig töltötte az egyik nehéz és vastag whiskyspoharat.
Amikor a szájához emelte hangokat hallott a háta mögül.Finom selyemruha halk susogása volt és tűsarkak éles kopogása.Ahogy a hangok erősödtek úgy erősödött az illat is ami ezt a csodálatos jelenséget kisérte.Chanel parfüm volt.John azonnal felismerte.
Mikor az újdonsült látogató megállt a háta mögött John az asztalra csúsztatta a poharat és lassan megfordult.
Tágra nyílt szemekkel nézett a nőre.Elegáns bokáig érő vörös selyemruhát és barna szőrmebundát viselt.Széles karimájú kalapja árnyékából csak a fél arca látszódott és azok a lángoló vörös fürtök amik olyan finoman hullottak a nő vállaira szinte lángra gyújtották a levegőt a szobában.
John zavarban volt pedig nagy nőcsábász hírében állt.De most egy szó sem jött ki a torkán.A nő levette a kalapját és egy lépessél közelebb lépett a megrökönyödött detektívhez.
- Nem ismersz meg kedves?
Jonh nyelt egyet, erőt vett magán és magabiztosan visszakérdezett:
- Netán kellene hogy ismerjem önt hölgyem?
A nő idegesen felnevetett.
- Nézz meg jobban te rohadék! -felelte és még egy lépéssel közelebb lépett Johnhoz.
- Amanda??? -kérdezett vissza meglepetten.
- De hisz te.....
- Igen elköltöztem!De most újra visszajöttem drágám! -felelte gúnyosan.
Johnban előtörtek az emlékek.Sok nővel volt már dolga ezért néha már összefolytak az események és az arcok.De most már tökéletesen emlékezett Amandára.3 évvel ezelőtt mutatta be őket egymásnak egy közös barátjuk.Viszonyuk nem tartott sokáig mert Amanda enyhén szólva őrült volt.Egyre többet követelt Johntól minden téren és egyre jobban a hatalmába akarta keríteni a született agglegény nőfalót.John nem is bírta sokáig.Mivel Amanda nem akarta megérteni hogy Johnnak elege van belőle, elintézte a munkahelyén hogy Amandát egy nagyon távoli városba helyezzék át.Akkor a lány feladta és elment, de megfenyegette Johnt hogy egyszer még visszatér és bosszút áll mindenért.
- Mi a fenét keresel itt Amanda? -kérdezte idegesen.
- Tényleg nem jöttél még rá te nyomozók gyöngye?!Képzelj el fekete parókában és napszemüvegben.Én voltam az a Mrs.Palmer aki felbérelt téged hogy busás fizettség ellenében keresd meg az elveszett férjét!
John már mindent értett.Kicsit sértette is a büszkeségét hogy nem jött rá hogy ez az egész csak egy csapda.
- És most mit akarsz? Meg fogsz ölni? - kérdezte nevetve.
- Igen! - felelte határozottan Amanda és ezzel előhúzott a bundája alól egy 38-as Smith&Wessont és szó nélkül elsütötte hatszor egymás után.
. . .
Norman hirtelen felriadt és csípő fájdalmat érzett a nyakán.A mosogatóvíz már patakokban folyt a padlóra és a lábfejére.
- Mi a faszt bambulsz megint te naplopó geci?!Olyat baszok rajtad hogy egy hétig szöget fogsz szarni te utolsó büdös patkány, nem azért fizetlek hogy egész nap tátsd a pofádat a mosogató felett!!! -ordította a konyhafőnök.
Egy gusztustalan dagadt ember volt.Ha minden embernek van állati megfelelője akkor Ed egy disznó aki a saját ürülékében fetreng egész nap és csak arra képes hogy odacsússzon a vályuhoz a moslékért.Ez az ember bérelte ezt a lepukkadt koszos és sültkrumpliszagú büdös éttermet ahol a közeli hajógyár agyondolgoztatott reményvesztett munkásai zombiként betérve fogyasztották el az egészségtelen zsíros és gusztustalan ebédjüket vagy vacsorájukat, talán annak reményében hogy ettől majd hamarabb halnak meg és akkor nem kell majd minden nap 12 órát izzadni abban az izzó vasakkal teli gyárban ami leginkább a pokolra és nem egy munkahelyre hasonlított.
Nos ebben az étteremben dolgozott immár 4. hónapja Norman Monroe.
35 éves egyszerű és jelentéktelen ember volt akárcsak a szülei.Egy átlagos társadalmi helyzetű családból származott egy átlagos szürke panelházban nőtt fel amiből százával volt a városban.Szülei olyannyira elvegyültek a szürke hétköznapokban és olyannyira jelentéktelen emberek voltak hogy amikor az apja szívrohamot kapott egy reggelen a vonaton munkába menet, csak a végállomáson vették észre mintegy két órás utazás után hogy mi is történt.A munkahelyéről csak 3 nap után telefonált a főnöke üvöltve hogy az apja ki van rúgva és azt is elfelejtheti hogy az eddigi ledolgozott heti pénzét megkapja.Mire az özvegy megszólalt volna már le is csapta a telefont.A szomszédoknak sem tűnt fel hogy Norman apját nem látni mozogni a házban.A szomszédasszony tudta meg először 2 hét után mikor becsengetett Monroeékhoz mert eldugult a vécéje és Norman apját szerette volna megkérni hogy csináljon vele valamit.
Ilyen családban nőtt fel Norman Monroe és nem meglepő hogy ő sem nagyon emelkedett ki az átlagemberek közül.Anyja halála után egyedül maradt a lakásban és már nem volt senki aki fékezte volna őt abban hogy azt csinálja amit igazán szeretne de Norman mégsem törekedett semmire csak dolgozott és álmodozott.
Kisgyerek korától kezdve ez volt az egyetlen dolog amiben örömét lelte.Álmodozott az iskolában az órákon amiért persze a tanárok mindig ordítoztak vele és megbüntették.Álmodozott a buszon hazafelé, és ezért sokszor elfelejtett a megfelelő helyen leszállni amiért volt hogy órákigy gyalogolt hazafelé szakadó esőben.De Normant ez sem zavarta mert közben máshol járt.Egy olyan helyen ahol mindig süt a nap és ahol minden közel van és nem kell buszozni vagy órákig gyalogolni.
Az álmodozás volt az egyetlen dolog amitől a csalódásoktól megcsömörlött szülei nem tudták megfosztani.Minden mástól elvették a kedvét mondván hogy "Minek vágsz bele ebbe fiam, a végén úgyis csalódni fogsz vagy hibázol és a többiek majd jól kigúnyolnak".Így aztán Norman soha nem csinált semmi érdemlegeset és szép lassan olyanná vált mint a szülei.Nem is akart már más lenni.Mindent amit az életben nem kaphatott meg megkapta abban az öt percben mikor szélnek eresztette gondolatait.Egyetlen baj az volt az örökös álmodozással hogy Norman sosem tudta jól időzíteni.Így aztán elég gyakran rúgták ki a munkahelyéről.De Normant ez sem zavarta.Tudta hogy talál majd másik hasonlóan semmirekellő kizsigerelő munkát ahol minimálbérért dolgozik majd napi 8 órát három műszakban.De Normannak ez tökéletesen megfelelt.Minden este mosolyogva feküdt bele az ágyába mert akkor következett számára a nap fénypontja.Az az időszak amikor még nem alszik az ember de már nincs is ébren.Ez az átmenet jelentette Normannak az igazi paradicsomot mert ilyenkor már szinte álmodott de még ébren volt annyira hogy irányítani tudja az álmait.
Ez a koszos büdös étterem már a harmadik munkahelye volt abban az évben.De itt meglepően sokáig bírta.Ennek különösebb oka nem volt csupán annyi hogy Ed tudta senki más nem lenne olyan hülye hogy annyi pénzért élvállalja a munkát és ráadásul eltűrje az örökös kiabálást és megaláztatást.
De Normant ez sem érdekelte.Ő csak álmodozott tovább.Mert mikor szélnek eresztette gondolatait lehetett bármi.Lehetett vad latin szerető akit imádtak a nők, lehetett hős tűzoltó aki megmentette a kislány macskáját aki nem tudott lejönni a fáról, lehetett boldog, szerető családapa akinek felfelé ivelő karrierje mellett mindig maradt idő hogy élvezze felesége gyengédségét és a családja tiszteletét, lehetett dörzsölt magánnyomozó aki élvezte az életet és büszkén rohant tudta nélkül is saját vesztébe.
Egy valaki azonban soha nem volt Norman az álmaiban.Egyszerű, unalmas, hétköznapni, jelentéktelen ember.
- Mi a faszt bambulsz megint te naplopó geci?!Olyat baszok rajtad hogy egy hétig szöget fogsz szarni te utolsó büdös patkány, nem azért fizetlek hogy egész nap tátsd a pofádat a mosogató felett!!! -ordította a konyhafőnök.
Egy gusztustalan dagadt ember volt.Ha minden embernek van állati megfelelője akkor Ed egy disznó aki a saját ürülékében fetreng egész nap és csak arra képes hogy odacsússzon a vályuhoz a moslékért.Ez az ember bérelte ezt a lepukkadt koszos és sültkrumpliszagú büdös éttermet ahol a közeli hajógyár agyondolgoztatott reményvesztett munkásai zombiként betérve fogyasztották el az egészségtelen zsíros és gusztustalan ebédjüket vagy vacsorájukat, talán annak reményében hogy ettől majd hamarabb halnak meg és akkor nem kell majd minden nap 12 órát izzadni abban az izzó vasakkal teli gyárban ami leginkább a pokolra és nem egy munkahelyre hasonlított.
Nos ebben az étteremben dolgozott immár 4. hónapja Norman Monroe.
35 éves egyszerű és jelentéktelen ember volt akárcsak a szülei.Egy átlagos társadalmi helyzetű családból származott egy átlagos szürke panelházban nőtt fel amiből százával volt a városban.Szülei olyannyira elvegyültek a szürke hétköznapokban és olyannyira jelentéktelen emberek voltak hogy amikor az apja szívrohamot kapott egy reggelen a vonaton munkába menet, csak a végállomáson vették észre mintegy két órás utazás után hogy mi is történt.A munkahelyéről csak 3 nap után telefonált a főnöke üvöltve hogy az apja ki van rúgva és azt is elfelejtheti hogy az eddigi ledolgozott heti pénzét megkapja.Mire az özvegy megszólalt volna már le is csapta a telefont.A szomszédoknak sem tűnt fel hogy Norman apját nem látni mozogni a házban.A szomszédasszony tudta meg először 2 hét után mikor becsengetett Monroeékhoz mert eldugult a vécéje és Norman apját szerette volna megkérni hogy csináljon vele valamit.
Ilyen családban nőtt fel Norman Monroe és nem meglepő hogy ő sem nagyon emelkedett ki az átlagemberek közül.Anyja halála után egyedül maradt a lakásban és már nem volt senki aki fékezte volna őt abban hogy azt csinálja amit igazán szeretne de Norman mégsem törekedett semmire csak dolgozott és álmodozott.
Kisgyerek korától kezdve ez volt az egyetlen dolog amiben örömét lelte.Álmodozott az iskolában az órákon amiért persze a tanárok mindig ordítoztak vele és megbüntették.Álmodozott a buszon hazafelé, és ezért sokszor elfelejtett a megfelelő helyen leszállni amiért volt hogy órákigy gyalogolt hazafelé szakadó esőben.De Normant ez sem zavarta mert közben máshol járt.Egy olyan helyen ahol mindig süt a nap és ahol minden közel van és nem kell buszozni vagy órákig gyalogolni.
Az álmodozás volt az egyetlen dolog amitől a csalódásoktól megcsömörlött szülei nem tudták megfosztani.Minden mástól elvették a kedvét mondván hogy "Minek vágsz bele ebbe fiam, a végén úgyis csalódni fogsz vagy hibázol és a többiek majd jól kigúnyolnak".Így aztán Norman soha nem csinált semmi érdemlegeset és szép lassan olyanná vált mint a szülei.Nem is akart már más lenni.Mindent amit az életben nem kaphatott meg megkapta abban az öt percben mikor szélnek eresztette gondolatait.Egyetlen baj az volt az örökös álmodozással hogy Norman sosem tudta jól időzíteni.Így aztán elég gyakran rúgták ki a munkahelyéről.De Normant ez sem zavarta.Tudta hogy talál majd másik hasonlóan semmirekellő kizsigerelő munkát ahol minimálbérért dolgozik majd napi 8 órát három műszakban.De Normannak ez tökéletesen megfelelt.Minden este mosolyogva feküdt bele az ágyába mert akkor következett számára a nap fénypontja.Az az időszak amikor még nem alszik az ember de már nincs is ébren.Ez az átmenet jelentette Normannak az igazi paradicsomot mert ilyenkor már szinte álmodott de még ébren volt annyira hogy irányítani tudja az álmait.
Ez a koszos büdös étterem már a harmadik munkahelye volt abban az évben.De itt meglepően sokáig bírta.Ennek különösebb oka nem volt csupán annyi hogy Ed tudta senki más nem lenne olyan hülye hogy annyi pénzért élvállalja a munkát és ráadásul eltűrje az örökös kiabálást és megaláztatást.
De Normant ez sem érdekelte.Ő csak álmodozott tovább.Mert mikor szélnek eresztette gondolatait lehetett bármi.Lehetett vad latin szerető akit imádtak a nők, lehetett hős tűzoltó aki megmentette a kislány macskáját aki nem tudott lejönni a fáról, lehetett boldog, szerető családapa akinek felfelé ivelő karrierje mellett mindig maradt idő hogy élvezze felesége gyengédségét és a családja tiszteletét, lehetett dörzsölt magánnyomozó aki élvezte az életet és büszkén rohant tudta nélkül is saját vesztébe.
Egy valaki azonban soha nem volt Norman az álmaiban.Egyszerű, unalmas, hétköznapni, jelentéktelen ember.
2 megjegyzés:
oszinten? a kepeid jobbak. sokkal.
ezért is nincs több ilyen:)
Megjegyzés küldése